Neves Ruszinok
2017. március 07. kedd, 10:55

Ki kicsoda?

 

Hodinka Antal történész, az MTA tagja

1864. január 12-én született görög katolikus papcsaládban. Az ungvári királyi katolikus gimnáziumban 1882-ben tett érettségi után Ungváron, majd Budapesten folytatott teológiai tanulmányokat.

1891-ben a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti Karán doktorátust szerez szláv filológiából, magyar történetből és oklevéltanból. 1891-92 között Thallóczy Lajos történész beosztottjaként a bécsi közös, osztrák-magyar pénzügyminisztérium levéltárában dolgozik, majd 1892-1906 között Ferenc József császári és királyi hitbizományi magánkönyvtárának könyvtárosa. 1905-ben a Budapesti Bölcsészkaron magántanári képesítést nyert a magyar és szláv történeti érintkezések tárgyköréből. 1906-tól a Pozsonyi Jogakadémián, 1916-tól ugyanott az Erzsébet Tudományegyetemen professzor. 1920-ban egyetemével együtt elhagyja Pozsonyt, és, átmenetileg Budapesten, majd 1923-tól Pécsett működik, ahol az 1932-33-as tanévben az egyetem rektorává választották. 1934-ben Budapestre vonul vissza nyugdíjba, itt folytatja tudományos munkáját. 1941-43-ban a Kárpátaljai Tudományos Társaság első elnökévé választották, 1910 – ben  a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1933-ban rendes tagja lett. 1946-ban Budapesten hunyt el.

Tudományos munkássága három nagyobb témakörre osztható:

1. Aszláv-magyar kapcsolatok története;

2. Pécs város története;

3. Akárpátaljai ruszinok egyházi és világi története.

Hodinka Antal életével és munkásságával utat mutatott a szülőföldről, az Erdős Kárpátokból elszármazott ruszinoknak, hogy mint kell szeretni a népet, amelyből származnak, és milyen hűségesen, odaadóan és önzetlenül szolgálni azt az országot, amely befogadta őket.

 

Hodinka Antal: Két égi levél

Még gyerekkoromban hallottam, hogy 600 évvel ezelőtt a Bereg vármegyei Huszli havasok sziklás csúcsánál Rosztiszláv csernigov-galiciai herceg, IV. Béla magyar király veje valamit belevésett egy kőtáblába. Mi volt az az írás - nem tudni, nyoma sem maradt. Azóta akaródzik nekem megnézni azt a táblát, megkeresni, van-e még, s ha tényleg, mi is az a felirat rajta. De mindmáig, már vagy 60 éve, sehogy sem sikerült. Mert keserű a ruszin sors. Mindig csak dolgozz meg dolgozz, fáradozz azért a mindennapi kenyérért. Mert hát az asszony és a gyerekek - állandóan csak enni meg enni akarnak, hiába van kevés. Mostanra már megöregedtem, megőszültem, ideje már megpihenni egy kicsit. Fiaim megházasodtak, lányaim férjhez mentek, az öregasszony meg - nyugodjék békében- egyedül hagyott. Olyan egyedül, mint a kalász a mezőn: várom a kaszát. Mert már a levegőt is nehezen veszem és a lábaim is gyengék, járni is alig tudok. De csak azt gondolom mindig: addig nem hagyom itt ezt a hollókkal csúfított édent, míg meg nem nézem azt a kőtáblát és nem látom, van-e rajta írás vagy sem. Egy nap aztán azt mondom magamnak: jaj, úgy érzem, mintha több erőm lenne, hát most kéne felmenni a Huszlira és megkeresni, s ha megvan, elolvasni azt az ősi írást azon a kőtáblán. Mert bizony, Istenem, kell hogy adj nekünk ilyet, amilyen se a lemki muszkáknak, sem az ukránoknak sincs, kikből annyi csúszott-mászott meg tódult be ide hozzánk, csakis hozzánk - nem tudni miért és minek - hogy nincs már elég ház. Hiába is törik fejüket a mieink, Isten se tudja, mi hozza ezeket ide. Mert azt még meg lehet érteni, ha egyszerű dolgos emberek tolakszanak. Dologra jöttek-mondanánk. De ezek városiak: se úr, se szolga, mit akarnak itt, miért jönnek - ez furdal mindenkit. Mert kenyérmagból nekünk is szűken van, kis karéjra ha jut, inkább csak málé meg zab van. Mondom magamnak utam közben, mit törődök velük, se károm, se hasznom abból. Bajlódjanak velük a fiatalok. Én még ezt az egyet megcsinálom, megkutatom a táblát, aztán betakarhat a fekete föld. - Nehéz volt a felmásznom a hegyre, de legalább tiszta levegőt !szívtam. Lent a völgyben most nagyon érződik meg bűzlik az idegen szag. Itt fent meg, ahová Isten segítségével felmásztam-kúsztam, olyan a levegő, olyan a tisztaság, drága Istenem, maga az érintetlen természet. És ami kitárult és megnyílt odafenn: a széles látóhatár. Csak nézzed, jóember, nézzed és csodáld!

Jobbra a Rúna havasok, tovább a Kraszin csúcs Ungánál, balról Sztuj, majd Kuk, Priszlup, Mencsul, Negrovec havasok és messze-messze kéklenek a hegyek: Iván Pap, Goverla és Pjetrosz, legvégén a Fekete-hegy. Istenem, mind a mi havasaink, a mi hegyeink. Messzire, talán a Szviducán, mintha embereket látnék. Nyújtózkodom és felismerem őket, azok a mieink. Annyian vannak, egész sereg, hogy nem is lehetnek mások, mint Suhaj a legényeivel. Aj, szép pénz van a fejére kitűzve, de mindhiába szép, drágább az annál. Ott látom őt a felhők alatt, meg biztosan vércséket is, mert a vércse az kérem vércse és nem sas, nem is tudja őt utolérni. Mert úgy hallottam, hogy ő mást nem iszik, csak friss vizet a hegyen az itatókból vagy a forrás vízéből; tiszta levegőt szív, ezért olyan a szeme, mint a sasé, keble mint a szarvasé, szíve mint a legényé - miértünk ver. És imádkoztam érte, hogy adjon Isten neki tiszta fejet és ép szívet.

Aztán láttam még két-három embert a csúcsokon. Maguk elé bámultak, ahogy én is, és magam előtt láttam elterülni, mint a sárga selymet, a magyar rónát… és könnyek csorogtak az arcomon. Talán azért, mert nagyon messzire meresztettem szemeimet. Aztán milyen furcsa dolog ez, ahogy arra a rónára néztem, nyomban megéheztem. Istenem, hányszor voltam odalent kenyérért… Emlékezem és ennék egy darabka rozskenyeret. De ahogy benyúlok a tarisznyámba, látom, hogy üres az. Hát nekilátok szedret meg áfonyát szedni. Mert a szegény ruszinnak már csak ez maradt, ha nem, hát az éhség … És amint a bokrok közt forgolódom, az egyik sziklában egy rést látok, abban meg valamilyen papírosok. Kezembe veszem őket és olvasok, és ahogy olvasok, egyre jobban ver a szívem. A kőtáblát már nem is keresem tovább, csak ezeket a leveleket olvasom. Két levél volt, semmi több. Az egyikben a bánatunk beszél, a másikban Magyarország anyánk felel. Ki és mikor írta őket, Isten tudja. Sokáig gondolkodtam rajta, de nem tudtam kitalálni. Csak azt láttam, hogy a nyelve, az a mienk. Olyan szépen írva, ahogyan mi beszélünk. Mintha a beszédünket betűkkel írta le volna valaki. Nálunk csak a szokirnicai szegénylegény ír így a mi nyelvünkön, ahogy ezek a levelek íródtak, de őt még, hogy miféle, nem ismerem. Biztos olvastátok már a könyveit, most Fakobikán lakik. Onnan meg - meg ne haragudjanak - csak a kutya szőrén juthattak volna el ide a Huszlira, ebbe a kőrésbe, ha ő írta volna. Ez meg azért sem lehet, mert hiába ugyanaz a nyelv, a levelek ősi betűkkel vannak írva. Olyan régiekkel, hogy alig tudtam kiolvasni. Ezért nem is gondolkodtam tovább ezen, mert úgy gondoltam, meg úgy tűnt, ahogy ma is gondolom, hogy másként nem kerülhettek ide, csak az égből. Mert itt az ég közelebbinek látszik. És ahogy erre hirtelen rájöttem, azon nyomban megértettem, hogy valahol, valamikor, Isten tudja, hány száz évvel ezelőtt, a mi Ruszin Bánatunk és a mi Magyarország Anyánk előre tudta a mi mai nyomorúságunkat és pusztulásunkat, és hogy el ne keseredjünk, elküldte ezeket a levélkéket a magasságból : a kék, ragyogó csillagokkal veretett fényes égből, és ki más őrizte volna őket nekünk ebben a sziklában, mint a mi szent atyánk, Miklós. Mert hát írva van:

Ó, aki Miklóst szereti,

Annak Szent Miklós,

Ó, aki Miklóst szolgálja,

Megsegíti Szent Miklós mindenkor.”

És így az ő őrizete alatt feküdtek itt a nekünk írt levelek, Isten a tudója mióta, amíg észre nem vettem őket. Merthogy megjelennek, ahogy bajba jutunk. Ám olyan baj ért utol minket, amilyen még soha sem. Most már értem, mért akartam annyira a Huszlira menni a rosztiszlávi tábláért. És tábla nélkül, de a levelekkel jöttem le. És amit találtam, mindenkinek odaadom. Na, olvassuk...

 

Bonkáló Sándor, ruszin filológus

1880. január 22-én született tanító családban, Rahón. Ungvári gimnáziumi és teológiai tanulmányait követően 1902-től a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin, német és szláv filológiát hallgat. Az egyetem elvégzését követően középiskolában tanít. 1917-ben orosz nyelvből és irodalomból habilitált doktori fokozatot szerez. 1919-ben kinevezik a Pázmány Péter Tudományegyetem újonnan alakult Rutén Nyelv és Irodalom Tanszékének vezetőjévé. 1923-ban politikai okok miatt B-listázták, és nyugdíjba küldték.

1945 után újra státuszba került a Pázmány Péter Tudományegyetemen, de a zsdánovi kultúrpolitika nyilvános bírálatért állásából felfüggesztették. Számos dolgozatot és több könyvet írt a magyarországi, majd később a csehszlovákiai ruszinok irodalmáról, történetéről.

1957-ben, Budapesten hunyt el.

 

Csopey László, ruszin szótáríró

1856-ban született Ramocsaházán. Apja néptanító volt. A szülőfalujában végzett elemi iskolai tanulmányok után Munkácson és Sárospatakon járt gimnáziumba. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen 1883-ban matematika-fizika szakos diplomát szerzett.

1879 és 1883 között a Magyar Miniszterelnöki Hivatal fordítói osztályán ruszin és orosz fordítóként dolgozott. 1883-tól, nyugdíjba vonulásáig, 1929-ig különböző budapesti gimnáziumokban dolgozott. 1934-ben, Budapesten hunyt el.

1883-ban jelent meg Rutén-magyar szótára. 1880 és 1885 között Csopey László több tankönyvet írt, szerkesztett ruszin nyelven, ill. fordított ruszin népnyelvre.

 

Szabó Oreszt, nemzetiségi politikus, néprajzos

A Máramaros vármegyei Kövesligeten született, 1867-ben. Tanulmányai befejeztével a közigazgatásban dolgozott. Az őszirózsás forradalom kitörése után a Károlyi-, majd a Berin-key-kormányban Ruszka Krajna első felelős minisztere lett, s előkészítette Ruszka Krajna autonómiáját.

A Nemzetiségi ismertető könyvtár sorozatban 1913-ban nagy összegző műve jelent meg a ruszinokról, a magyar-oroszokról - Ruthének címmel.

A 30-as években Budapesten hunyt el.

 *

Magyarországon alig ismertek a ruszin ételek. Étvágygerjesztőül kettőnek a receptjét közöljük.