Bejelentkezés
Hírlevél
Neves Ruszinok |
Ki kicsoda?
Hodinka Antal történész, az MTA tagja 1864. január 12-én született görög katolikus papcsaládban. Az ungvári királyi katolikus gimnáziumban 1882-ben tett érettségi után Ungváron, majd Budapesten folytatott teológiai tanulmányokat. 1891-ben a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti Karán doktorátust szerez szláv filológiából, magyar történetből és oklevéltanból. 1891-92 között Thallóczy Lajos történész beosztottjaként a bécsi közös, osztrák-magyar pénzügyminisztérium levéltárában dolgozik, majd 1892-1906 között Ferenc József császári és királyi hitbizományi magánkönyvtárának könyvtárosa. 1905-ben a Budapesti Bölcsészkaron magántanári képesítést nyert a magyar és szláv történeti érintkezések tárgyköréből. 1906-tól a Pozsonyi Jogakadémián, 1916-tól ugyanott az Erzsébet Tudományegyetemen professzor. 1920-ban egyetemével együtt elhagyja Pozsonyt, és, átmenetileg Budapesten, majd 1923-tól Pécsett működik, ahol az 1932-33-as tanévben az egyetem rektorává választották. 1934-ben Budapestre vonul vissza nyugdíjba, itt folytatja tudományos munkáját. 1941-43-ban a Kárpátaljai Tudományos Társaság első elnökévé választották, 1910 – ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1933-ban rendes tagja lett. 1946-ban Budapesten hunyt el. Tudományos munkássága három nagyobb témakörre osztható: 1. Aszláv-magyar kapcsolatok története; 2. Pécs város története; 3. Akárpátaljai ruszinok egyházi és világi története. Hodinka Antal életével és munkásságával utat mutatott a szülőföldről, az Erdős Kárpátokból elszármazott ruszinoknak, hogy mint kell szeretni a népet, amelyből származnak, és milyen hűségesen, odaadóan és önzetlenül szolgálni azt az országot, amely befogadta őket.
Hodinka Antal: Két égi levél
Még gyerekkoromban hallottam, hogy 600 évvel ezelőtt a Bereg vármegyei Huszli havasok sziklás csúcsánál Rosztiszláv csernigov-galiciai herceg, IV. Béla magyar király veje valamit belevésett egy kőtáblába. Mi volt az az írás - nem tudni, nyoma sem maradt. Azóta akaródzik nekem megnézni azt a táblát, megkeresni, van-e még, s ha tényleg, mi is az a felirat rajta. De mindmáig, már vagy 60 éve, sehogy sem sikerült. Mert keserű a ruszin sors. Mindig csak dolgozz meg dolgozz, fáradozz azért a mindennapi kenyérért. Mert hát az asszony és a gyerekek - állandóan csak enni meg enni akarnak, hiába van kevés. Mostanra már megöregedtem, megőszültem, ideje már megpihenni egy kicsit. Fiaim megházasodtak, lányaim férjhez mentek, az öregasszony meg - nyugodjék békében - egyedül hagyott. Olyan egyedül, mint a kalász a mezőn: várom a kaszát. Mert már a levegőt is nehezen veszem és a lábaim is gyengék, járni is alig tudok. De csak azt gondolom mindig: addig nem hagyom itt ezt a hollókkal csúfított édent, míg meg nem nézem azt a kőtáblát és nem látom, van-e rajta írás vagy sem. Egy nap aztán azt mondom magamnak: jaj, úgy érzem, mintha több erőm lenne, hát most kéne felmenni a Huszlira és megkeresni, s ha megvan, elolvasni azt az ősi írást azon a kőtáblán. Mert bizony, Istenem, kell hogy adj nekünk ilyet, amilyen se a lemki muszkáknak, sem az ukránoknak sincs, kikből annyi csúszott-mászott meg tódult be ide hozzánk, csakis hozzánk - nem tudni miért és minek - hogy nincs már elég ház. Hiába is törik fejüket a mieink, Isten se tudja, mi hozza ezeket ide. Mert azt még meg lehet érteni, ha egyszerű dolgos emberek tolakszanak. Dologra jöttek-mondanánk. De ezek városiak: se úr, se szolga, mit akarnak itt, miért jönnek - ez furdal mindenkit. Mert kenyérmagból nekünk is szűken van, kis karéjra ha jut, inkább csak málé meg zab van. Mondom magamnak utam közben, mit törődök velük, se károm, se hasznom abból. Bajlódjanak velük a fiatalok. Én még ezt az egyet megcsinálom, megkutatom a táblát, aztán betakarhat a fekete föld. - Nehéz volt a felmásznom a hegyre, de legalább tiszta levegőt szívtam. Lent a völgyben most nagyon érződik meg bűzlik az idegen szag. Itt fent meg, ahová Isten segítségével felmásztam - kúsztam, olyan a levegő, olyan a tisztaság, drága Istenem, maga az érintetlen természet. És ami kitárult és megnyílt odafenn: a széles látóhatár. Csak nézzed, jóember, nézzed és csodáld! Jobbra a Runa havasok, tovább a Kraszna csúcs Ungnál, balról Sztoj, majd Kuk, Priszlop, Mencsul, Nehrovec havasok és messze-messze kéklenek a hegyek: Pop Iván, Hoverla és Petrosz, legvégén a Feketebérc-hegy. Istenem, mind a mi havasaink, a mi hegyeink. Messzire, talán a Szvidovec, mintha embereket látnék. Nyújtózkodom és felismerem őket, azok a mieink. Annyian vannak, egész sereg, hogy nem is lehetnek mások, mint Suhaj a legényeivel. Aj, szép pénz van a fejére kitűzve, de mindhiába szép, drágább az annál. Ott látom őt a felhők alatt, meg biztosan vércséket is, mert a vércse az kérem vércse és nem sas, nem is tudja őt utolérni. Mert úgy hallottam, hogy ő mást nem iszik, csak friss vizet a hegyen az itatókból vagy a forrás vízéből; tiszta levegőt szív, ezért olyan a szeme, mint a sasé, keble, mint a szarvasé, szíve, mint a legényé - miértünk ver. És imádkoztam érte, hogy adjon Isten neki tiszta fejet és ép szívet. Aztán láttam még két-három embert a csúcsokon. Maguk elé bámultak, ahogy én is, és magam előtt láttam elterülni, mint a sárga selymet, a magyar rónát… és könnyek csorogtak az arcomon. Talán azért, mert nagyon messzire meresztettem szemeimet. Aztán milyen furcsa dolog ez, ahogy arra a rónára néztem, nyomban megéheztem. Istenem, hányszor voltam odalent kenyérért… Emlékezem és ennék egy darabka rozskenyeret. De ahogy benyúlok a tarisznyámba, látom, hogy üres az. Hát nekilátok szedret meg áfonyát szedni. Mert a szegény ruszinnak már csak ez maradt, ha nem, hát az éhség … És amint a bokrok közt forgolódom, az egyik sziklában egy rést látok, abban meg valamilyen papírosok. Kezembe veszem őket és olvasok, és ahogy olvasok, egyre jobban ver a szívem. A kőtáblát már nem is keresem tovább, csak ezeket a leveleket olvasom. Két levél volt, semmi több. Az egyikben a bánatunk beszél, a másikban Magyarország anyánk felel. Ki és mikor írta őket, Isten tudja. Sokáig gondolkodtam rajta, de nem tudtam kitalálni. Csak azt láttam, hogy a nyelve, az a mienk. Olyan szépen írva, ahogyan mi beszélünk. Mintha a beszédünket betűkkel írta le volna valaki. Nálunk csak a szeklencei szegénylegény ír így a mi nyelvünkön, ahogy ezek a levelek íródtak, de őt még, hogy miféle, nem ismerem. Biztos olvastátok már a könyveit, most Fakobikán lakik. Onnan meg - meg ne haragudjanak - csak a kutya szőrén juthattak volna el ide a Huszlira, ebbe a kőrésbe, ha ő írta volna. Ez meg azért sem lehet, mert hiába ugyanaz a nyelv, a levelek ősi betűkkel vannak írva. Olyan régiekkel, hogy alig tudtam kiolvasni. Ezért nem is gondolkodtam tovább ezen, mert úgy gondoltam, meg úgy tűnt, ahogy ma is gondolom, hogy másként nem kerülhettek ide, csak az égből. Mert itt az ég közelebbinek látszik. És ahogy erre hirtelen rájöttem, azon nyomban megértettem, hogy valahol, valamikor, Isten tudja, hány száz évvel ezelőtt, a mi Ruszin Bánatunk és a mi anyaországunk Magyarország előre tudta a mi mai nyomorúságunkat és pusztulásunkat, és hogy el ne keseredjünk, elküldte ezeket a levélkéket a magasságból: a kék, ragyogó csillagokkal veretett fényes égből, és ki más őrizte volna őket nekünk ebben a sziklában, mint a mi szent atyánk, Miklós. Mert hát írva van:
„Ó, aki Miklóst szereti, Annak Szent Miklós, Ó, aki Miklóst szolgálja, Megsegíti Szent Miklós mindenkor.”
És így az ő őrizete alatt feküdtek itt a nekünk írt levelek, Isten a tudója mióta, amíg észre nem vettem őket. Merthogy megjelennek, ahogy bajba jutunk. Ám olyan baj ért utol minket, amilyen még sohasem. Most már értem, mért akartam annyira a Huszlira menni a rosztiszlávi tábláért. Mintha öregnapjaimra kellett volna valami. És tábla nélkül, de a levelekkel jöttem le. És amit találtam, mindenkinek odaadom. Na, olvassuk... Fordítás: Janger Bt.
Bonkáló Sándor, ruszin filológus 1880. január 22-én született tanító családban, Rahón. Ungvári gimnáziumi és teológiai tanulmányait követően 1902-től a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin, német és szláv filológiát hallgat. Az egyetem elvégzését követően középiskolában tanít. 1917-ben orosz nyelvből és irodalomból habilitált doktori fokozatot szerez. 1919-ben kinevezik a Pázmány Péter Tudományegyetem újonnan alakult Rutén Nyelv és Irodalom Tanszékének vezetőjévé. 1923-ban politikai okok miatt B-listázták, és nyugdíjba küldték. 1945 után újra státuszba került a Pázmány Péter Tudományegyetemen, de a zsdánovi kultúrpolitika nyilvános bírálatért állásából felfüggesztették. Számos dolgozatot és több könyvet írt a magyarországi, majd később a csehszlovákiai ruszinok irodalmáról, történetéről. 1957-ben, Budapesten hunyt el.
Csopey László, ruszin szótáríró 1856-ban született Ramocsaházán. Apja néptanító volt. A szülőfalujában végzett elemi iskolai tanulmányok után Munkácson és Sárospatakon járt gimnáziumba. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen 1883-ban matematika-fizika szakos diplomát szerzett. 1879 és 1883 között a Magyar Miniszterelnöki Hivatal fordítói osztályán ruszin és orosz fordítóként dolgozott. 1883-tól, nyugdíjba vonulásáig, 1929-ig különböző budapesti gimnáziumokban dolgozott. 1934-ben, Budapesten hunyt el. 1883-ban jelent meg Rutén-magyar szótára. 1880 és 1885 között Csopey László több tankönyvet írt, szerkesztett ruszin nyelven, ill. fordított ruszin népnyelvre.
Szabó Oreszt, nemzetiségi politikus, néprajzos A Máramaros vármegyei Kövesligeten született, 1867-ben. Tanulmányai befejeztével a közigazgatásban dolgozott. Az őszirózsás forradalom kitörése után a Károlyi-, majd a Berin-key-kormányban Ruszka Krajna első felelős minisztere lett, s előkészítette Ruszka Krajna autonómiáját. A Nemzetiségi ismertető könyvtár sorozatban 1913-ban nagy összegző műve jelent meg a ruszinokról, a magyar-oroszokról - Ruthének címmel. A 30-as években Budapesten hunyt el.
Kutlán András (1907-1950)
ruszin újságíró
A hét című ruszin folyóirat első száma 1935. október 6-án jelent meg, amelyben a kiadók a következő nyilatkozatot tették: „Tiszteljük minden ember meggyőződését. Magasra értékeljük a nagyorosz és az ukrán kultúrát, tiszteletben tartjuk jogos nemzeti törekvéseiket, de egyben nem akarunk lemondani a magunkéról sem... Ezért indítottuk ezt a hetilapot és ezért írunk tiszta népi nyelven". A „hetek" körül, ahogy akkoriban az ellenfelek nevezték őket, formálódott az értelmiségünk, amelyik ellenállt a ruszofil és ukranofil táboroknak. Ez az értelmiség vezette azt a kulturális mozgalmat, mely Kárpátalja Magyarországhoz való visszacsatolását támogatta. Ennek eredményeképpen 1941 januárjában megalakult a Kárpátaljai Tudományos Társaság, a Nemzeti Tudományos Akadémia elődje, amelynek elnöke ismert tudósunk, Hodinka Antal lett. A Társaság kiadványai között szerepelt A hét is, melynek szerkesztőségében 1941 nyarán nagyon pozitív változás történt. Ennek hatása gyorsan megmutatkozott. Az új felelős szerkesztő az agilis népiskolai tanár Ugocsáról, Kutlán András lett. Az ő vezetése alatt lett a hetilap népszerű és nagy példányszámot ért el (10.000 példány a nehéz háborús időkben!). Az újságot nemcsak a mai Ukrajna Kárpátalja megyéjében élő ruszinok olvasták, hanem a mai Szlovákia Sznin és Szobránc környék 36 falujában és a szerb Vajdaságban is. Az újság hetente egyszer, vasárnaponként jelent meg, általában négy-hat, ünnepkor még több oldalon. Az új szerkesztő már vezetése elején nyíltan kijelentette, hogy az újságot inkább a falusi olvasóknak szánja, amelyekre véleménye szerint a többi lap nem fordított kellő figyelmet. A szerkesztői politikáról leginkább a Szerkesztői levelek rovatból kaphatunk képet, vagyis a figyelmes olvasó észreveheti, hogy ennek az újságírási fenoménnak számító lap sikere mögött az amatőr újságíró, Kutlán András kitartó és lelkes munkája áll. Bár a lap jelentős részét a Magyar Távirati Iroda anyaga tette ki, ami a háborús idők újságjaira jellemzően központilag megfelelően cenzúrázva volt, azonban így is sokat tudhatunk meg belőle a városokban és a falvakban élő emberek életéről is. A kárpátaljai újságírás történetében most először kerültek nyomtatásba a távoli falvak hírei is. Kutlán András a nehéz időkben is foglalkoztatott vidéki szerzőket, nekik köszönhetjük, hogy ma képet kaphatunk az akkori kárpátaljai népesség életéről. Az időnként vicces és naiv történetek gyakran olyan adatokat tartalmaznak, amelyeket soha nem találunk meg a vastag fóliánsokban, melyeket az archívumokban és a könyvtárakban őriznek.
A hét című hetilapnak 162 száma jelent meg 1941. augusztus 3-tól 1944. október 8-ig.
A neves újságíró, a múlt század első felének kárpátaljai újságírásának egyik legsikeresebb szervezője, Kutlán András születésének 110. évfordulóját ünnepelte, áprilisban pedig halálának 67. évfordulójára emlékezett meg.
A hét és A nép Iskolája című lapok (tanárok lapja) jövőbeni szerkesztője 1907. március 23-án született Fancsikán egy gazdálkodó családjában, itt járta ki a népiskolát. A munkácsi tanárképző elvégzése után tanított Felsősáradon, kereskedelmi iskolában Szőlősön, tanár és igazgató a tiszavásvári népiskolában. Innen elhívták Ungvárra, hogy A görögkatolikus fiatalság iskolája című lapot és a fent említett újságokat irányítsa. A Vörös Hadsereg betörése után kényszermunkára vitték, ahonnan 1947-ben tért vissza. Amennyire tudjuk a háborúban magyar tisztként szolgált Odessza mellett. Onnan hozott magával egy róla készült portrét. Ezt a portrét - mely a mostani Ruszin Világ címlapján látható - papírra rajzolták; szénnel, tégladarabbal, krétával és még Isten tudja mivel - bármivel, ami hozzáférhető volt abban a szörnyű éhínségben. A festőről annyit tudunk, hogy Zsukov Anatolijnak hívták, valószínűleg orosz, és Andrással együtt volt fogságban.
A háború utáni időkben Kutlán András Ugocsa vármegyében a szovjet népösszeírás alatt a népesség fényképezésénél segédkezett (nem volt a semmittevéshez szokva). 1948 szeptemberétől a szomszédos Tiszapéterfalva hétéves iskolájában matematikát oktatott. 1948. szeptember 2-án munkahelyéről vitték el Szibériába. Az iskolában, miközben tízéves fiától búcsúzott, a felnőtt és erős férfi eszméletét vesztette. Úgy látszik, jól tudta szegény, mi vár rá. 25 évet kapott... Kutlán András 1950. április 4-én halt meg. A családja (felesége, Mária és négy gyerek) egy cédulán kapott értesítést arról, hogy a halál oka „szívbénulás". Egy ismerős protestáns lelkész Beregszászból, aki szerencsésen túlélte azokat a szörnyű időket az unzsenszki lágerben (Unzslag, Szuhobezvodnij vasútállomás, Gorkovszkaja megye) és hazatért, elmondta a keserű igazságot a tisztelt ugocsai pedagógus és sportember, a későbbi ungvári újságíró, a tisztességes és megbecsült ember, de akkor már csak egy rab a Gulagon, tragikus utolsó perceiről: rádőlt egy fa, és a helyi bűnözők azon nyomban a még élő ember szájából tépték ki az aranyfogakat, vágták le az ujját, hogy megkaparintsák a jegygyűrűt...
Ki tudja, fennmaradt volna-e a tisztelt tanár és újságíró emléke, ha a jelen sorok írója véletlenül (vannak-e véletlenek az életben?!) nem találkozik Kutlán András fiával a Balatonnál, a mindenki által ismert Benza György szállodájában... Kutlán András, aki ma magyar festő Szentendréről, akit a sok jótette miatt jól ismer minden magyar „kárpátaljai", 1939-ben született. Apjára nem nagyon emlékszik, de legalább annyit megőrzött, amit ma olvasóink megtudhattak róla. Még fiatalon költözött Magyarországra. Ahogy közülünk sokan, nővérei is (Nagyija és Marianna) Magyarországon élnek. Csak a legfiatalabb, Katalin maradt Ungváron. Itt van eltemetve a Kálvárián a meghurcolt Kutlán András felesége, Kutlán Mária (lánykori nevén Kövér, 1913-2005).
Az ugocsai Fancsikából származó szerény tanárnak, sportembernek és újságírónak az élete nem volt hosszú, de annál inkább érdemdús volt. Kárpátalja igaz fia, Kutlán András a maga becsületességével és előremutató munkájával az újságírás területén kiérdemelte a ruszin nép hálás emlékezetét.
Dr. Káprály Mihály igazgató
Hodinka Antal Ruszin Tudományos Intézet
Fordította: Janger Bt.
Édesapám emléktáblája alá
Én is szeretettel köszöntöm az egybegyűlteket. Hálás vagyok, hogy ennyien együtt emlékezhetünk szeretettel édesapámra ezen a különleges napon. A család nevében szeretném megköszönni a művésznőnek az alkotását, illetve a KMKSz-nek az emléktáblát, a főiskolának a szervezést, valamint Vári Fábián Lászlónak a meghívást.
Jó tudni, hogy őrzik édesapám emlékét. Nehéz kérdés ez: vajon kinek is a feladata őriznie, hol felelősek érte? Hisz az Itthontalanul kötet címe azt is érzékelteti: úgy érezte, nem tekintik őt eléggé kárpátaljainak, sem eléggé magyarországinak. Persze az ő számára ez nem volt kétséges: élete végéig szülőföldje volt a legfontosabb számára.
Lányaként nyilván nincs rálátásom az ifjúkorára, mikor Beregszászon élt. Szubjektív megítélésem szerint katalizátorként funkcionált ő e közegben. Ennek magvát örökölte: „hetedíziglen prédikátorok fiaként,” a Stumpf-anekdoták tanúsága szerint felmenőihez hasonlóan tartotta mindenek felett valónak a közérdekét, mások önzetlen segítését. Ez az ő esetében közösségépítésben, irodalomszervezésben csúcsosodott ki. Gyermekként ezt néha irigységgel vettem tudomásul, hiszen számára a családnál is fontosabb volt, hogy tehessen valamit a határon túli – azaz inneni – magyarság szellemi megmaradásáért, s hogy támogassa barátait pályájukon. Ezt persze felnőttként már megértem és büszke vagyok rá.
Olykor eljátszom a gondolattal, mivé lett volna ő evvel a mentalitással, ha itthon maradhat, és nem lehetetlenítik el hivatásának gyakorlásában. Ezt nyilván sosem tudjuk meg, legfeljebb sejthetjük az emlékezésekből. Aktivitása, ötletgazdagsága, humora mellett hatalmas mesterségbeli tudással rendelkezett. A közelmúltban lezajlott költözés során sokezres könyvhagyatékának minden darabját kézbe vehettem. Az ex librisek és dedikálások fényében kirajzolódni látszik, fiatalon milyen tudatosan készült az irodalmi pályára, milyen hihetetlen olvasottsággal bírt. Igazmondó kritikusa volt költőtársainak - ez a végigjegyzetelt, Béni mesternek ajánlott kötetekből visszhangzik. Teljességre törekvően gyűjtötte, kutatta Kárpátalja honismeretét - ezen kötetek már részben a ruszin testvérnép Udvari Istvánról elnevezett könyvtárát gazdagítják, illetve a Mikes Kelemen program fogadta be őket.
Édesapám, áttelepülése után, a szilencium másfél évtizede alatt sok, az akkori berendezkedés számára veszélyesnek ítélt tudós koponyához hasonlóan könyvtárban dolgozott. Itt minden lehetőséget megragadott, hogy hivatalos feladata, a magyarországi nemzetiségek könyvtári ellátása mellett az anyaországon kívül rekedt magyarokat írott szóval segítse.
A rendszerváltás után már nem számított politikailag inkorrektnek, újra írhatott. Hamarosan megbetegedett, mely állapot sajnálatosan korlátozta erejét, de ahogy az idézett emlékfilmben Debreceni Mihály mondta, bizonyos értelemben áldás is volt. Egyrészt több figyelme jutott a családnak. Persze részben sajátos módon: bennünket is bevont- többek között új kezdeményezésének - a kárpátaljai Minerva című periodikum megjelentetésének munkálataiba. Bizalommal adta kezdő bölcsész kezembe ekkortól ismét születő verseit véleményezésre, versmondóként olykor elkísérhettem író-olvasó találkozókra. Ez mind életre szóló élményt adott, és e megtisztelő feladatokkal megmutatta számomra a minimális mércét, melyhez szakmailag, emberileg igazodni szükséges. Másrészt az utókor is sokat köszönhet ezeknek az éveknek: mivel kevésbé aprózódott el az ereje a mindennapokban, így már nem csupán szóban terjeszthette, de papírra is vethette mondanivalóját. Persze, ahogy Vári Fábián Lászlótól is hallhattuk, sajnos nem mindent, amit szeretett, és amit mi szerettünk volna. Mégis ez időre tehető művelődéstörténeti könyveinek és versesköteteinek születése, valamint doktorálása is – mely utóbbi egy nagyszabású, közérdeklődésre számot tartó bibliográfiát is magába foglal. E munkái a következő kutatónemzedékek számára táptalajt adhatnak.
Kérem, hogy használják ezt a bázist! Írjanak róla, s főként építkezzenek belőle, s őrizzék meg továbbra is szellemiségét, hisz a kárpátaljai magyarság megmaradása, művelődésének kibontakoztatása volt élete értelme.
Köszönöm a figyelmet!
Stumpf-Benedek Anna
Beregszász, 2017. március 29.
Felavatták S. Benedek András domborművét testvérvárosunkban
A Rákóczi-napok részeként avatták fel S. (Stumpf) Benedek András domborművét március 29-én Beregszászon, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán. Az Arany János-díjas író, költő, irodalomtörténész 2009-ben bekövetkezett haláláig Ferencvárosban, a Mester utca 27. szám alatt lakott.
Az esemény a költőt kiváló férjként, barátként, pályatársként bemutató film vetítésével kezdődött, majd Beregszászi Anikó, a főiskola magyar tanszékének magyartanára köszöntötte a jelenlévőket. Ezt követően Vári Fábián László József Attila- díjas kárpátaljai költő, valamint Mezey Katalin Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, műfordító idézte fel személyes kapcsolatát S. Benedek Andrással, majd Stumpf Benedek Anna, a költő lánya osztotta meg édesapjával kapcsolatos emlékeit. A beszédek után a költő családja és évfolyamtársai jelenlétében leplezték le a domborművet.
Nekünk jutott az a feladat, hogy emlékezzünk elődeinkre, ne feledjük és próbáljuk továbbadni azt a gondolkodásmódot, ami tágította a kommunizmus terét, azoknak az emlékét, akik valamikor a ’60-as évek elején megtették az első lépéseket, hogy itt, Kárpátalján egyre szabadabb légkör uralkodjon, és a fiatalok előtt valós lehetőségek nyíljanak meg. Ennek a generációnak volt tagja S. Benedek András is – hangsúlyozta ünnepi felszólalásában Orosz Ildikó, a főiskola rektora.
Ezután Mónus Dóra, a főiskola végzős hallgatója előadásában elhangzott S. Benedek András Európa elrablása című verse. A rendezvény végén a résztvevők elhelyezték az emlékezés koszorúit Oláh Katalin Kinga szobrászművész alkotásánál.
(forrás: www.karpatalja.ma)
S. Benedek András 1947-ben, Munkácson született baptista lelkész és misszionárius szülők hatodik gyermekeként. A családot a szovjet katonai hatóságok 1949 májusában kiutasították Munkácsról, ezután Beregszászra költöztek. A költő 1976-ban innen települt át Budapestre. A művelődéstörténet és a szülőföldtudomány polihisztoraként több fontos művében tárta fel a magyar kultúra azon maradványait, amelyekre a kárpátaljai nemzetiségi jövő épülhet. Számos önálló kötetben és tanulmányban foglalkozott Kárpátalja magyar irodalmával, történetével, kultúrtörténetével és néprajzával. Külön könyvet szentelt a kárpátaljai ruszinságnak is. Vezetője volt az ungvári Forrás Irodalmi Stúdiónak, a kárpátaljai magyar irodalmi-polgárjogi mozgalomnak, és dolgozott a Forrás Stúdió néprajzi gyűjtőútjainak szervezője-irányítójaként is.
Születésének 120. évfordulóján
Fedinecz professzor sebészeti iskolája
Fedinecz Sándor professzor nagyszerű pedagógus, tehetséges vezető volt. Mert a tudós a tanítványai, a fiatal tudósnemzedék nélkül olyan, mint a termés nélküli fa - kiszárad és meghal. De nem lehet tanár bárkiből. Rendelkezni kell saját világos tudományos céllal, hogy hitelesen tudjon segíteni, megtalálni azt másoknak. Professzor úr a régi orvosok kifejezésével „largo manum" élve vagyis „széles kézzel”, azaz bőkezűen és ügyesen adott át tanítványainak mindent, mit élete alatt elsajátított, amit titáni kutatói munkásságával elért. Fedinecz professzor sebészeti iskolája szigorú iskola volt, ahol tökéletesítették a tudást és a sebészi kéz ügyességét. Itt az egyetemleges klinikai megközelítés és a mesteri kézügyesség kultusza uralkodott, itt minden „esetelemzés" mélyreható utazás volt a hasonló betegségek tünetei között, a jövő „sebészeti lehetőségeinek" anatómiájában. A professzor gyakran ismételte tanítványainak kedvenc hasonlatát: „a tudomány egy nagy szénakazal, ha kihúzol egy szalmaszálat - egy másik jön utána, ha megoldasz egy problémát - egy új keletkezik". És Fedinecz professzor céltudatosan keresett megoldásokat a mind újabb és újabb tudományos problémákra. Fedinecz Sándor professzor iskoláját ezer és ezer orvos járta ki. Minden új ötletet, gondolatot, megfigyelést megbeszélt a munkatársaival. Erőt merített a kollegákkal, tanítványokkal, diákokkal való szoros munkakapcsolatból. A fiatalság pedig szerette fiatalos lelkesedéséért, közvetlenségéért, egyszerűségéért, nyíltságáért. Az egyik legfontosabb követelmény, amelyet tanítványaitól elvárt, rendkívül egyszerű volt: „Légy őszinte!” „A fiatalokban - mondta a professzor - az őszinteséget becsülöm a legtöbbre, a szakma és a tudomány iránti elhivatottságot.” Ahogy annak idején Sztaniszláv Kosztlivij professzor szárnyai alá vette a fiatal Fedinecz doktort, úgy ő is állhatatosan és szeretettel támogatta a tehetségeket, büszke volt a legjobbakra, a legszorgalmasabbakra, a legjobban érdeklődőkre. Fedinecz professzor nagyra értékelte a sebészi tehetséget, mint a minőségi munka alapfeltételét, de nem tartotta kevésbe fontosnak a munkaszeretetet és a felelősségérzetet sem. Pontosan ilyen orvosokat nevelt a professzor: elhivatottakat, dolgosokat, szakmailag magasan képzetteket. Egyéni példája, élete tették hitelessé tanító szavait, melyek erőteljesen hatottak tanítványaira, fiatal kollégáira. Olyan volt a klinikája, mint egy nagycsalád: az idősebbek segítették a fiatalokat, a fiatalok pedig tisztelettel hálálták meg azt. Együttműködés babusgatás helyett. Önzetlen segítség. Szigorúság és nem lélektelen adminisztráció. Így viszonyult Fedinecz professzor nemcsak a betegekhez, hanem a klinika minden dolgozójához, munkatársához is. Rendkívül szívélyes volt a nővérekkel és az ápolónőkkel. Hiszen ők gondozták a súlyos betegeket. Tanszékvezetőként feladata volt a doktoranduszok irányítása is. Sokfélével találkozott: voltak köztük jók és kevésbé sikeresek, művészek és iparosok. Ezért a diplomamunkák is sokfélék voltak: az egyik - szinte lelki kiáltás, megosztani a felfedezést a többi orvossal, a másik - divatból, feljebb jutni a ranglétrán, megpróbálni kitűnni. „A tudománynak nem a tudományért, a diplomamunkának nem a diplomáért kell lennie" – vélekedett a professzor. „A tudomány és a szakdolgozat az emberért folytatott céltudatos munka eredménye, az a vágy, hogy megoszd a tudást és a felfedezést a kollégákkal. Csak a munka, csak a gondolat, csak az egyéni felfedezés számít! A szakdolgozatodnak csak akkor van értelme, ha az életet szolgálja, ha hozzájárul az emberi egészség javításához." Amikor Fedinecz professzor doktoranduszára bízta a beteget, megbízta az adott betegséggel kapcsolatos információk kidolgozásával is. „Ha a tudománnyal akarsz foglalkozni - dolgozz, de gyógyítsd a beteget is. Ő a munkád mércéje. Rosszul van a beteg - rossz a munka. Gyógyul a beteg - sikeres vagy, nem fáradoztál hiába, van értelme a munkádnak”. Fedinecz professzor nem látta értelmét az apró kisegítéseknek, de ha valaki fontos kérdésben megakadt, mindig szolgálatkészen sietett segíteni kollégáinak, segítőinek, diákjainak. Fedinecz professzor egy orvosi dinasztiát alapított: fiait, Sándort és Atanázt, lányát Alexandrát, Tibor és Nikol unokáit már gyerekkorukban megismertette az orvoslással. Nagy öröm volt számára, hogy gyermekei és unokái megszerették szeretett hivatását, és az Ő útját járják. Ő sose tett különbséget a magánélete és a munkája között, nem hivatkozott túlterheltségre, elfoglaltságra. Esténként szakdolgozatokat olvasott és javított, válaszolt a sok beérkezett levélre. Dr. Dobos Szergej így emlékezik tanárára és kollégájára: „Alig két hónap hiányzott a kilencvenedik születésnapjához. Még halálos ágyán is nyugodt, higgadt volt: egy igazi keresztény, egy igazi úriember. Tanárunk ragyogó jellemére emlékezve sok nagyszerű tulajdonsága közül szeretném kiemelni humorát és életbölcsességét, amelyek sokszor átsegítették élete meglehetősen nehéz helyzetein. Kívánom, hogy ezek a sorok az általunk oly nagyon tisztelt és szeretett ember emlékezetét szolgálják. ”
Forrás: Ginzburg V. „Mint darvak az égen” és Dr. Dobos Szergej „Egy sebész emlékei” című könyvek
Fordította: Janger Bt.
|